Óda Redundanciához

Oh, Redundancia, te bájos
bomló temérdek fürtöd
szőlőhegyen lángos
bő olajban sülve-
-főve lennék veled
trillázó habok unduláló
forró hideg simogatásán
osztoznánk a kásán
roskadozó kamrapolcnak
támaszkodva mézédes
csókok hosszúra nyúlt
pecsenyéjét sercegtetnénk
ínyünkre valón cuppogva
várna ránk a habos torta
és ünnep lenne a perc
míg elfújjuk a gyertyát
számlálva szerelmünk
megannyi álmát…
de csitt
mordul az új kor
hol szavalni szívem ó kór
idiopáthiás explicitség:
morajló lelkem újra nyesnék
mi jobban fáj mint szemed
mondva tiéd nem lehetek
hasítva szívem apró fecnikké
másnapos éles serclikké
mit lelked szerető homálya
kakaóba mártva tett elviselhetővé,
ám a bor nem válik vízzé
bugyogva forr a cefre vérem
aranykor ízét ígérve szépen
csepegtetve az életet
gyűszűnyi gyémántpohárban
nektárként kóstolva félhomályban
téged, oh, Redundancia!